A keresztség szentsége
A keresztség szentsége az első, mely megnyitja az utat a többi szentséghez. Általa az ember megszabadul az áteredő bűntől és minden személyes bűnétől is, Isten gyermekévé válik, újjászületik Krisztusban, lelkét betölti a megszentelő kegyelem, és tagjává válik az Egyháznak. A keresztelés a Szentháromság egy Isten: az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében történik. A keresztségben az ember nevet kap, mely kifejezi azt, hogy Isten a nevén szólítva hívja meg őt. A megkereszteltet a keresztszülő segíti abban, hogy a keresztséghez méltó keresztény életet éljen.
A keresztség szentségének kiszolgáltatását gyermek esetében a gyermek szülei (legalább az egyik) kérvényezhetik a plébánián, a fogadóórák alatt, a keresztelő tervezett időpontja előtt egy hónappal. Ehhez szükséges a gyermek születési bizonyítványa (rodný list). A keresztszülőnek katolikus, megbérmált, hitét gyakorló és a keresztszülői tisztséghez méltó életet élő embernek kell lennie. Amennyiben már házas, egyházilag érvényes házasságban kell élnie.
A keresztség szentségét magyar nyelven minden hónap első és harmadik vasárnapján 12:00 órakor, szlovák nyelven minden hónap második és negyedik vasárnapján 12:00 órakor szolgáltatjuk ki. A szülők és a keresztszülők a keresztelő előtt katekézisen vesznek részt.
Felnőtt esetében a keresztség szentségének felvételét a plébánián lehet kérvényezni, a fogadóórák alatt. A keresztség kiszolgáltatása előtt a jelölt legalább egy évig tartó rendszeres katekéziseken, felkészülésen vesz részt.
Bővebb információ a szentségről
A szentségek közül az első és a legszükségesebb a keresztség, mely ajtó és kapu az összes többi szentséghez. A bérmálás és az Eucharisztia szentsége mellett az első a „keresztény beavatás” szentségei között.
Maga az Úr Jézus mondja, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez: „Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába” (Jn 3,5), és: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül” (Mk 16,16), és feltámadása után világosan megparancsolta apostolainak, hogy kereszteljenek: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére (Mt 28,19). Az Egyház már a kezdetektől eleget tett ennek a parancsnak, és már az apostoli időktől felkínálta a keresztséget a bűnök bocsánatára (ApCsel 2,38).
A keresztség által az Ádám bűnétől (vagyis az áteredő bűntől) megjelölt ember megszabadul a bűn rabszolgaságából, Isten gyermekévé válik, új életre születik Krisztusban, betölti őt a megszentelő kegyelem, és az Egyház tagjává lesz. Az Egyházi Törvénykönyv (CIC) kimondja, hogy a keresztség felvételére mindazok, de csak azok alkalmasak, akik még nincsenek megkeresztelve (864. kán.). Mivel a keresztség eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe, ezért csak egyszer lehet felvenni.
Felnőtt megkereszteléséhez szükséges annak kinyilvánított szándéka a keresztség felvételére, valamint a keresztségre való alapos felkészülése (ezt a felkészülési időt katekumenátusnak nevezzük), mely során bevezetést nyer a hitbe és a keresztény életbe (CIC 865. kán. 1.§).
Az Egyház már a kezdeti időktől fogva gyermekeket is keresztelt, hiszen nekik is szükségük van arra, hogy megszabaduljanak az áteredő bűntől és újjászülessenek a keresztségben. Ehhez szükséges legalább az egyik szülő vagy az őket törvényesen helyettesítő személy beleegyezése, valamint megalapozott reménynek kell lennie arra, hogy a gyermeket katolikus hitben fogják nevelni. Amennyiben ez a remény nincs meg, a keresztelést el kell halasztani (CIC 868. kán. 1.§). Gyermekkeresztség esetében a katekumenátus, vagyis a hitbe való bevezetés a keresztség után valósul meg, a gyermek növekedésével és értelme fejlődésével.
A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) részletesen elmagyarázza a keresztség kiszolgáltatásának szertartását (1234–1243). Maga a keresztelés a keresztelendő fejének háromszori leöntésével vagy a keresztelendő háromszori vízbe való alámerítésével, s az előírt szavak elmondásával valósul meg: „N., én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Ehhez a keresztelés szertartása során vagy húsvét vigíliáján megáldott keresztvizet használnak. A keresztségben az ember nevet kap, mely annak kifejezése, hogy Isten a nevén szólítva hívja meg őt. Ajánlatos valamelyik szent nevét választani – aki a megkeresztelt védőszentje lesz, esetleg valamilyen keresztény titkot vagy erényt kifejező nevet. Magát a keresztelést megelőzi a keresztelendő homlokának megjelölése a kereszt jelével és az olajjal való megkenés, Isten igéjének hirdetése, ez után a keresztelendő (gyermek esetében a szülők és a keresztszülők) ellene mond a sátánnak és annak minden csábításának, majd hitvallást tesz. Amennyiben a keresztelést nem követi azonnal a bérmálás, akkor az újonnan megkereszteltet megkenik a püspök által megszentelt krizmával, mely a Szentlélek ajándékát jelenti. Ezután a fehér ruha átadása szimbolikusan jelzi, hogy a megkeresztelt Krisztust öltötte magára. A húsvéti gyertyáról meggyújtott keresztelési gyertya pedig Krisztus világosságát jelképezi, mely ráragyogott a megkereszteltre. A szertartás végén a résztvevők közösen elimádkozzák Isten gyermekeinek imádságát, a Miatyánkot.
A felnőttek esetében a keresztelés után rögtön a bérmálás következik; az újonnan megkeresztelt egyúttal teljesen részt vehet a szentmisén, és magához veszi az Eucharisztiát. A gyermekek a keresztség után évekig tartó hitoktatást követően kapják a bérmálást és az Eucharisztiát, mely keresztény beavatásuk csúcspontja (KEK 1233).
A Római Katolikus Egyházban a keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök és a pap, valamint a diakónus, de szükség esetén bárki, még a meg nem keresztelt ember is keresztelhet, csak szándékában álljon azt tenni, amit az Egyház a kereszteléskor tesz. A keresztelés érvényességéhez szükséges tehát a keresztelendő tiszta vízzel való leöntése a szentháromságos keresztelési formula elmondásának kíséretében (KEK 1256).
A megkereszteltet a keresztszülő segíti abban, hogy a továbbiakban a keresztségnek megfelelő keresztény életet éljen (CIC 872. kán.). Keresztszülő az lehet, aki a 16. életévét betöltötte, katolikus, megkeresztelt, megbérmált és az Oltáriszentséget már magához vett személy, aki a hithez és vállalandó tisztségéhez méltó életet él (CIC 874. kán.)
Azok az emberek, akik a hitért halnak meg anélkül, hogy meg lennének keresztelve, a Krisztusért és a Krisztussal elszenvedett halálukkal megkeresztelkednek, ezt nevezi az Egyház vérkeresztségnek. Ha valaki pedig vágyik a keresztségre, de meghal, mielőtt azt elnyerhetné, akkor ez a vágya biztosítja számára az üdvösséget – ez a vágykeresztség (KEK 1258–1259).
A keresztség teljes újjászületés, eltörli az összes bűnt, az áteredő bűnt és minden személyes bűnt, illetve a bűnökért járó összes büntetést is. Az újonnan megkeresztelt új teremtménnyé lesz, Isten fogadott gyermekévé, Krisztus tagjává, társörökössé és a Szentlélek templomává. Isten megadja neki a megigazulás kegyelmét, mely képessé teszi őt a hitre, reményre, szeretetre és a jóban való növekedésre. Ezenkívül része lesz a hívők általános papságában, beépül az Egyház közösségébe, és jogot kap a szentségek vételéhez (KEK 1263–1269). A keresztség azonban csak az új élet küszöbe, s a hitnek és a keresztségben elnyert kegyelemnek minden megkereszteltben, akár gyermek, akár felnőtt, a keresztség után növekednie kell. Gyermekek esetében ebben fontos a szülők és a keresztszülők szerepe, de az egész egyházi közösségé is (KEK 1254–1255).
Ima a keresztségi ígéretek megújítására
Istenem, aki a szent keresztségben gyermekeddé fogadtál, megszentelő kegyelemmel ékesítetted fel a lelkemet, segíts, hogy egész életemben igazán és teljes szívemből ellene mondja a sátánnak és élő hittel ragaszkodjam hozzád. Most, megújítva a keresztségi ígéreteimet, szent elhatározással mondom:
Ellene mondok a gonosz léleknek, minden cselekedetének és minden csábításának.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.
Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, kínhalált szenvedett, akit eltemettek, de feltámadt a halálból, és most ott ül az Atyának jobbján.
Hiszek a Szentlélekben, a katolikus Anyaszentegyházban, a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában, a testnek feltámadásában és az örök életben. Ámen.
A bérmálás szentsége
A bérmálás a keresztény nagykorúság szentsége, mely a hívőben teljessé teszi a keresztény életet. A Szentlélek ajándékait közvetíti a bérmálkozó számára, növeli benne a keresztségi kegyelmet, szorosabban egyesíti őt Krisztussal és az Egyházzal, és erőt ad a keresztény hit melletti tanúságtételre a világban.
A bérmálás szentségének kiszolgáltatása plébániaközösségünkben kétévente történik. A bérmálásban azok a 14. életévüket betöltött, ill. az alapiskola 7. osztályát már elvégzett hívek részesülhetnek, akik már voltak elsőáldozók. A bérmálás szentségét minimum egy éven át tartó, 40 katekézisből álló felkészülés után vehetik fel. A szentség felvételére a plébánia által meghirdetett időpontokban lehet jelentkezni.
Felnőtt esetében a bérmálás szentségének felvételét a plébánián lehet kérvényezni, a fogadóórák alatt. A bérmálás kiszolgáltatása előtt a jelölt felkészülésen vesz részt.
Bővebb információ a szentségről
A bérmálás szentsége a keresztség és az Eucharisztia szentségével együtt a „keresztény beavatás” szentségeihez tartozik. A „keresztény nagykorúság szentségének” is nevezik. A Szentlélek ajándékait adja meg a hívőnek, megerősíti őt a hitben, és tökéletesebben kapcsolja őt az Egyházhoz. Feltétlenül szükséges a keresztségi kegyelem teljessé válásához. Mivel eltörölhetetlen jegyet hagy maga után, csak egyszer lehet felvenni.
Mennybemenetelekor az Úr Jézus megparancsolta az apostoloknak, hogy maradjanak Jeruzsálemben, míg meg nem kapják a magasból jövő erőt. Pünkösd napján leszállt rájuk és betöltötte őket a Szentlélek (ApCsel 2, 1–4), aki képessé tette őket az evangélium bátor hirdetésére. Ettől az időtől kezdve az apostolok, miután megkeresztelték azokat, akik hittek Krisztusban, kézrátétellel közvetítették számukra a Szentlélek ajándékát (ApCsel 8, 15–17; 19, 5–6). Ehhez a kézrátételhez kapcsolták később a krizmával való megkenést, mint az Istennek szenteltség jelét.
A kereszténység első századaiban a bérmálást általában a keresztséggel együtt szolgáltatták ki, később a plébániák sokasodásával, valamint a gyermekkeresztségek elterjedésével a római rítusban e két szentség kiszolgáltatását időben elkülönítették egymástól, egyrészt azért, mert a bérmálás a püspöknek van fenntartva, másrészt megvárják, míg a gyermek eljut abba a korba, amikor ítélőképes lesz. De amikor felnőttet keresztelnek, az közvetlenül a keresztség után részesül a bérmálás és az Eucharisztia szentségében is.
A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) kimondja, hogy minden megkeresztelt ember, aki még nincs megbérmálva, bérmálkozhat és meg is kell bérmálkoznia. Mivel a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia egységet alkot, a hívők kötelesek ezt a szentséget megfelelő időben fölvenni, mert a bérmálás és az Eucharisztia nélkül a keresztség szentsége ugyan érvényes és hatékony, de a keresztény beavatás befejezetlen marad (1306). A bérmálás alsó korhatárát az egyes területeken az illetékes püspöki konferencia határozza meg. Szlovákiában ez 13 év. Halálveszélyben azonban az értelme használatára még el nem jutott gyermeket is meg kell bérmálni (KEK 1307).
A bérmálás szentségének rendes kiszolgáltatója a püspök, vagy szükség esetén a püspök által felhatalmazott pap. Az Egyházi Törvénykönyv (CIC) meghatározza, hogy a bérmálás szentségének kiszolgáltatása a homlokra való kézrátétellel, annak krizmával való megkenésével és az előírt liturgikus szavak elmondásával valósul meg (880. kán. 1.§). A krizma a püspök által nagycsütörtökön megszentelt, balzsammal vegyített olívaolaj. A szentség kiszolgáltatója kezét a bérmálkozó homlokára téve megkeni krizmával, e szavak kíséretében: „N., vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” Erre a bérmálkozó azt feleli: „Ámen.” Az ezután következő párbeszéd: „Békesség veled!” – „És a te lelkeddel” az egyházi közösséget fejezi ki a püspökkel és a többi hívővel. Amennyiben nem püspök, hanem pap bérmál, akkor is a püspök által megszentelt krizmát kell használnia.
A Szentlélek ajándékainak teljességét, melyet a hívő a bérmálás szentségében kap, a hetes szimbolikus szám fejezi ki. A hét ajándék – a bölcsesség, az értelem, a jótanács, az erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem – növeli és elmélyíti a megbérmáltban a keresztségi kegyelmet, erősebben egyesíti őt Krisztussal, tökéletesebben kapcsolja az Egyházhoz, neki ajándékozza a Szentlélek sajátos erejét, hogy Krisztus igaz tanúja legyen a hit terjesztésében és védelmezésében (KEK 1303).
A bérmálás szentségét tehát azok a megkeresztelt hívők vehetik fel, akik akarják a szentség fölvételét, kellő oktatásban részesültek, a megszentelő kegyelem állapotában vannak (a bérmálkozást gyónásnak kell megelőznie) megújítják keresztségi ígéreteiket, hitvallást tesznek, és készek arra, hogy Krisztus tanúi legyenek az Egyház közösségében és a világban (KEK 1319). A bérmálkozó új nevet kap (bérmanév), annak jeleként, hogy Isten név szerint szólítja meg őt. Küldetésében a bérmaszülő segíti, akinek feladata azon lenni, hogy a megbérmált Krisztus valódi tanújaként viselkedjék, és híven teljesítse ezzel a szentséggel járó kötelességeit (CIC 892. kán.).
A bérmálkozás követelmény ahhoz, hogy a keresztény különféle kötelezettségeket és feladatokat vállalhasson az Egyházban, mint a diakonátus és a papság, feltétele annak, hogy részesülhessen a házasság szentségében, vagy hogy a későbbiekben kereszt- vagy bérmaszülő lehessen.
Ima a Szentlélek ajándékaiért
Szentlélek Úristen, áraszd reánk a mai napon hét ajándékodat!
Bölcsesség Lelke, gyújts bennünk világosságot, hogy az egy szükségest szemünk elől soha el ne tévesszük, hogy a földi élet eseményeit az örök igazságok fényében ítéljük meg, és a múló javak használatában örök szempontok vezessenek.
Értelem Lelke, tárd fel előttünk a kinyilatkoztatott igazságok értelmét! Adj az igazságok megértésén felül érzéket is Egyházad szelleme iránt, és őrizz meg a hitben való eltévelyedéstől.
Jótanács Lelke, add, hogy meglássuk és mindenben kövessük Isten akaratát.
Erősség Lelke, adj nekünk erőt a kísértésben, béketűrést a szenvedésben, állhatatosságot a bűn elleni harcban, lendületes odaadást hivatásunk követésében.
Tudomány Lelke, mélyítsd el bennünk a megismerést, hogy tudjuk, mit miért kell hinnünk, adj képességet az Úr igazságainak hirdetésére és megvédelmezésére.
Jámborság Lelke, alakítsd ki bennünk Krisztust, és alakíts bennünket isteni kegyelmeddel, hogy gyermeki egyszerűséggel, összeszedettséggel és komolysággal, szent örömmel, kedvességgel s az Isten gyermekeinek szabadságával tegyünk bizonyságot az evangéliumról.
Istenfélelem Lelke, önts belénk szent tiszteletet az isteni Fölség és az ő kegyelme iránt. Ámen.
Az Oltáriszentség
Az Oltáriszentség vagy más néven Eucharisztia a legszentebb valamennyi szentség közül, mert a kenyér és a bor színe alatt maga az Úr Jézus Krisztus van jelen benne valóságosan, testével és vérével. Az Oltáriszentségben a hívek a szentáldozásban részesülhetnek, amikor a szentostya színe alatt magát az Úr Jézust veszik magukhoz, hogy vele egyesülve az ő isteni életében részesüljenek.
Az Oltáriszentséget (vagyis a szentmise alatt átváltoztatott szentostyákat) a templomban a szentségházban őrzik, így a templomban az Úr Jézus valóságosan jelen van (ezt a szentségház mellett kétoldalt szüntelenül égő gyertyák jelzik). Előtte való hódolatunkat fejezzük ki akkor, amikor a templomba belépve a szentségház felé fordulva térdet hajtunk.
Az Eucharisztia szentségében, vagyis a szentáldozásban minden szentmisén részesülhetnek azok, akik már voltak elsőáldozók, súlyos bűneiket meggyónták és bocsánatos bűneiket legalább megbánták.
A gyermekek elsőáldozása plébániaközösségünkben minden évben májusban van, az alapiskola 3. osztályát látogató vagy annál idősebb gyermekek számára. Az elsőáldozás feltétele az iskolai hitoktatás látogatása, valamint a szentmiséken való részvétel vasárnap és parancsolt ünnepnapokon. A gyermekek a felkészülés során az iskolai hitoktatáson kívül rendszeres plébániai katekéziseken is részt vesznek.
Felnőtt esetében az elsőáldozást a plébánián lehet kérvényezni, a fogadóórák alatt. A szentség kiszolgáltatása előtt a jelölt legalább egy évig tartó rendszeres katekéziseken, felkészülésen vesz részt.
Bővebb információ a szentségről
Az Oltáriszentség vagy más néven Eucharisztia az Egyház életének középpontja, a „keresztény beavatás” szentségei közül a végső, a keresztény élet forrása és csúcsa, amelyre az összes többi szentség és az Egyház valamennyi tevékenysége irányul. Valamennyi szentség közül ez a legszentebb, mert maga az Úr Jézus Krisztus van jelen benne. Az Oltáriszentség a szentmiseáldozatban Krisztus testévé és vérévé vált kenyeret és bort jelenti.
Az evangéliumokban a kenyérszaporítások csodái (pl. Mt 14, 13–21; 15, 32–39) már előképei az eucharisztikus kenyér bőségének, majd Jézus a mennyei kenyérről szóló tanításában minden kétséget kizáróan kijelenti önmagáról: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. (…) aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital” (Jn 6, 51–55).
Az Oltáriszentség alapítása az utolsó vacsorán valósult meg: „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem!« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára«” (Mt 26, 26–28). Az Egyház az Úr Jézus parancsának engedelmeskedve („Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”) már az apostoli időktől fogva megtartotta az eucharisztikus ünneplést, amit az első keresztények kenyértörésnek neveztek (ApCsel 2,46; 20,7).
Az eucharisztikus ünneplés a szentmise, amely két részből áll: az igeliturgából (ide tartoznak az olvasmányok, a prédikáció és a könyörgések) és az eucharisztikus liturgiából (felajánlás, átváltoztatás, áldozás). A szentmisét a pap mutatja be, aki itt Krisztus személyében cselekszik. Csak érvényesen felszentelt pap mutathat be szentmisét, és hozhatja létre az Eucharisztia szentségét. A szentmise kicsúcsosodása és legfontosabb pillanata az átváltoztatás, amikor a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik. Az Egyházi Törvénykönyv (CIC) előírja, hogy a római katolikus egyházban búzából készült kovásztalan kenyeret (ostyát) kell használni, a bor pedig kevés vízzel vegyített tiszta szőlőbor legyen (924., 926. kán.). A kenyér és a bor fölött elmondott eucharisztikus imában az Egyház kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket, majd az alapítás elbeszélésében Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus testét és vérét (Katolikus Egyház Katekizmusa – KEK 1353). „Ez az én testem – ez az én vérem” – ezek a szavak, melyeket a pap Krisztus nevében mond ki, sőt, melyeket maga Krisztus mond ki a pap által, változtatják át a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé. Az Eucharisztia (vagyis az átváltoztatott kenyér és bor) az Úr halálának és feltámadásának emléke, megjeleníti a kereszt áldozatát, benne ugyanaz a test van jelen, mely a kereszten értünk adatott, és ugyanaz a vér, mely sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára (KEK 1365). A változást, mely a kenyérrel és a borral történik, az Egyház átlényegülésnek nevezi – a kenyér és a bor lényege változik át Krisztus testének és vérének lényegévé. Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek (tehát a kenyér és a bor) megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében, és az egész Krisztus van jelen azok minden egyes részében, tehát képletesen kifejezve minden morzsában és minden cseppben (KEK 1376–1377).
Az Úr Jézus arra rendelte az Oltáriszentséget, hogy éljünk vele, és benne önmagát adja nekünk, hogy így örök életünk legyen: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54). Krisztus testét és vérét a szentáldozásban vesszük magunkhoz. Az Egyház ajánlja, hogy a hívők, amennyiben kellően fel vannak készülve, ahányszor szentmisén vesznek részt, vegyék magukhoz az Eucharisztiát, megfelelő okokból azonban kérhetik misén kívül is. Az Oltáriszentséget azok a megkeresztelt, katolikus, az Eucharisztiába már beavatást nyert hívők vehetik magukhoz, akik a megszentelő kegyelem állapotában vannak, tehát nincsenek tudatában súlyos bűnüknek, bocsánatos bűneiket pedig megbánták; amennyiben súlyos bűnt követtek el, kötelesek meggyónni, mielőtt szentáldozáshoz járulnak (KEK 1415). A szentáldozás előtt a hívőknek szentségi böjtöt kell tartaniuk, vagyis egy órán át tartózkodniuk kell minden ételtől és italtól, ez alól kivételt csak a víz és az orvosság jelent (CIC 919. kán.). A gyermekek akkor járulhatnak először szentáldozáshoz, amikor már kellő ismerettel rendelkeznek, gondos felkészítésben részesültek, és képesek az Oltáriszentséget kellő tisztelettel magukhoz venni (CIC 913. kán.). Mindazok, akik már beavatást nyertek az Eucharisztia szentségébe, kötelesek évente legalább egyszer (gyónással felkészülve) szentáldozáshoz járulni, lehetőleg a húsvéti időben (CIC 920. kán.).
A római rítusban a szentáldozást általában csak a kenyér színe alatt szolgáltatják ki (ez a szentostya), mindkét szín alatt csak különleges esetekben. A hívek alapvetően naponta egyszer áldozhatnak, lehetséges azonban egy másik szentáldozás is ugyanazon a napon, de csak olyan szentmise keretén belül, amelyen részt vesznek (CIC 917. kán.). A szentáldozás kiszolgáltatója áldoztatáskor az átváltoztatott szentostyát felemelve ezt mondja: „Krisztus teste”, amire az áldozó az Eucharisztiába vetett hitét megvallva ráfeleli: „Ámen.” Ezután történik a tulajdonképpeni áldozás, amikor a hívő az Oltáriszentséget az áldoztató kezéből magához veszi.
A szentáldozás legfőbb gyümölcse a bensőséges egyesülés Krisztussal; ezenkívül megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet; elválaszt minket a bűntől: megtisztít a bocsánatos bűnöktől és megőriz a halálos bűnöktől; erősíti a szeretetet; növeli az Egyház egységét (KEK 1391–1396).
Jézus Krisztus tehát valóságosan és titokzatos módon jelen van az Oltáriszentségben, ezért az átváltoztatott szentostyákat a legmélyebb imádat és tisztelet illeti meg, ennek jeleként térdelünk le a szentmisén az átváltoztatáskor és az úrfelmutatáskor. Az Egyház az Eucharisztia imádását azonban nemcsak a szentmisében, hanem azon kívül is végezte és végzi azáltal, hogy az átváltoztatott ostyákat a lehető leggondosabban őrzi. A templomban a szentségház (tabernákulum) az Oltáriszentség őrzési helye, a hívők a templomba lépve ezért a szentségház felé fordulva hajtanak térdet az ott valóságosan jelen lévő Jézus Krisztus iránti imádás jeleként (KEK 1378–1379). Az Egyház nagyon ajánlja a hívőknek, hogy gyakran látogassák meg a templomban az Oltáriszentségben jelen lévő Jézust, és előtte csöndes imádságban időzzenek. Az Oltáriszentséget időnként nyilvános szentségimádásra is kihelyezik.
Bár az Eucharisztiában az Úr már most eljön és jelen van köztünk, mégis, ez a jelenlét elfátyolozott, ezért e szentség ünneplését Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelének reménye hatja át, és az Eucharisztia egyszersmind ennek a reménynek a záloga (KEK 1404–1405).
Ima az Oltáriszentség előtt
Üdvöz légy, örökké áldott légy, az Oltáriszentségben jelen lévő isteni Fölség, Isten és ember, Krisztus Jézus!
Minden áldás élő kútfeje, menny és föld Ura, Istene; akit az angyalok – mint odafenn az egekben – úgy imádnak az Oltáriszentségben.
Én is, méltatlan teremtményed, leborulva imádom szent Fölségedet, és teljes szívemből hálát adok neked, hogy te, mennyei Fölség, lelkünk eledelére önmagadat adtad az Oltáriszentségben.
Kérlek, Uram, ne vegyelek soha ítéletemre, hanem az üdvösség e szentsége legyen nekem is üdvösségemre. Ámen.
A bűnbánat szentsége
A keresztség után elkövetett bűnök bocsánata a bűnbánat vagy más néven a szentgyónás szentsége által nyerhető el. Ezt a szentséget maga az Úr Jézus rendelte, amikor hatalmat adott apostolainak a bűnök megbocsátására: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20, 22–23).
A bűnök megbocsátására vagy megtartására adott hatalom az apostolokról azok utódaira szállt: a püspökökre és papokra.
„A bűnbánat szentsége a bűnbánó bűnös három cselekedetéből és a pap föloldozásából szövődik. A bűnbánó cselekedetei: bánat, gyónás, vagyis a bűnök föltárása a pap előtt, az elhatározás a jóvátételre és a jóvátétel elvégzése” (Katolikus Egyház Katekizmusa 1491).
A bűnbánat szentsége által a bűnbánó kiengesztelődik Istennel, az Egyházzal és önmagával; a feloldozásban elnyeri bűnei bocsánatát; lelkét béke, derű és vigasztalás tölti el; valamint segítő kegyelmet kap a további küzdelmekhez.
A plébániatemplomban mindenkinek lehetősége van szentgyónáshoz járulni a hétköznapi és a szombati szentmisék előtt 30 perccel.
Bővebb információ a szentségről
A bűnbánat szentsége vagy más néven a szentgyónás által a hívő bocsánatot nyerhet a keresztség után elkövetett bűneire. Nevezik még a bűnbocsánat vagy a kiengesztelődés szentségének is.
Bár a keresztség új élettel ajándékozza meg a hívőt és minden bűnt eltöröl benne, nem szünteti meg az emberi természet bűnre való hajlandóságát és gyarlóságát. Gyöngeségéből kifolyólag az ember újra és újra bűnbe esik, nincs olyan, aki ne vétkezne, ahogy Szent János apostol is írja: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1,8). Ezért a keresztény élete állandó harc a megtérésért és az életszentségért.
Az Úr Jézus már nyilvános működése kezdetétől a megtérésre hívott, amikor azt mondta: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Isteni hatalmát mutatta meg azzal, hogy megbocsátotta a bűnöket (Lk 5, 20–26), majd feltámadása után bűnbocsátó hatalmat adott apostolainak: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20, 22–23). Az Egyház ezzel a Krisztustól kapott hatalommal bocsátja meg a bűnöket, és engeszteli ki a bűnöst Istennel.
A megtérésre szóló felhívás tehát szüntelenül visszhangzik az Egyház életében. Bár a bűn elszakítja az embert Istentől, az irgalmas Isten keresi a bűnös embert, és hívja őt, hogy a bűnbánat által térjen vissza hozzá. A Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) meghatározása szerint a bűn az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet, Isten megbántása, engedetlenség és lázadás Isten ellen (1849–1850). Bűnre az embert elsősorban a gonosz lélek, a sátán kísérti, de követhetünk el bűnt rosszra hajló természetünk, rossz szokásaink vagy gyöngeségünk miatt is. A bűn súlyossága szerint megkülönböztetünk halálos és bocsánatos bűnt. Halálos vagy súlyos bűnt az ember akkor követ el, amikor súlyos dologban sérti meg Isten törvényét, s ezt teljes tudatossággal és akarva teszi, az ilyen bűn teljes elfordulás Istentől, megöli a kegyelmi életet, és kárhozatba taszít. Bocsánatos bűnt az követ el, aki kisebb dologban nem engedelmeskedik Isten parancsának, ez a fajta bűn bár meggyöngíti, de nem szakítja meg az Istennel való kapcsolatot (KEK 1854–1863).
A megtérés a bűn elhagyása, elfordulás a rossztól és visszafordulás Istenhez, elkövetett gonosz cselekedeteink megtagadása. Ugyanakkor magában foglalja a vágyat és az elhatározást az élet megváltoztatására, reménykedve az isteni irgalmasságban és bízva az ő kegyelmének segítségében (KEK 1431). Mivel a bűn az Egyház közösségének is kárt okoz, ezért a megtérésnek kiengesztelődésnek kell lennie az Egyházzal is (KEK 1440). A bűnbánat szentsége tehát kiengeszteli a bűnöst Istennel és az Egyházzal. Ehhez a bűnös részéről szükséges a bűnbánat, a bűnvallomás (vagyis a gyónás) és az elégtétel.
Amikor a bűnös ráébred bűnének rossz voltára, és arra, hogy megbántotta Istent, bűnbánat ébred benne, mely a lélek fájdalma az elkövetett bűn fölött. Ha ez a bánat az Isten iránti szeretetből fakad, akkor tökéletes bánatnak nevezzük, s ez eltörli még a halálos bűnöket is, de a bűnbánatnak természetesen magában kell foglalnia a mielőbbi gyónás szándékát. A tökéletlen bánat a bűn rútságának szemléléséből vagy a bűnöst fenyegető örök kárhozattól és egyéb büntetésektől való félelemből fakad; ez önmagában nem nyeri el a súlyos bűnök bocsánatát, de a bűnbánót felkészíti arra, hogy a szentségi gyónásban azt elnyerje (KEK 1451–1453).
Maga a szentgyónás a bűnök megvallása a gyóntató előtt: ennek magában kell foglalnia minden halálos bűnt és azok számát is, melyeket a hívő még nem gyónt meg, s melyekre még nem nyert feloldozást. Bár a bocsánatos bűnök meggyónása nem kötelező, de az Egyház nyomatékosan ajánlja, mivel ez segíti az embert a helyes lelkiismeret alakításában és a rossz hajlamok elleni küzdelemben. Aki súlyos bűnt követett el, nem járulhat szentáldozáshoz, míg szentségi feloldozásban nem részesült. A gyermekek kötelesek elsőáldozásuk előtt a bűnbánat szentségéhez járulni. Mindazok pedig, akik már beavatást nyertek a keresztény életbe, kötelesek súlyos bűneiket legalább évente egyszer őszintén meggyónni (KEK 1456–1458). A szentgyónásra gondos lelkiismeret-vizsgálattal kell készülni, mely során a hívő megvizsgálja életét Isten parancsainak tükrében.
A bűnök okozta kárt, amennyire lehet, jóvá kell tenni. Ezt a jóvátételt elégtételnek nevezzük. Az Egyházi Törvénykönyv (CIC) előírja, hogy a gyóntatónak a bűnök természetének és súlyosságának, valamint a gyónó helyzetének figyelembevételével megfelelő és üdvös elégtételt kell kiszabnia, melyet a gyónó személyesen köteles elvégezni (981. kán.). Az elégtétel engesztelést nyújt a bűnért, és segít a helyes lelkület kialakításában.
A gyóntató által adott feloldozás Isten cselekedete az Egyház szolgálata által. A pap itt Krisztus személyében cselekszik, és maga Isten, az irgalmasság Atyja az, aki Fia kereszthalála és feltámadása által kiengeszteli önmagával a bűnbánót (KEK 1449). A bűnbánat szentsége tehát helyreállítja a kapcsolatot Istennel és az Egyházzal, általa a bűnbánó visszanyeri a megszentelő kegyelmet, lelkiismeretét béke, derű és lelki vigasztalás tölti el, továbbá erőt nyer a keresztény küzdelemhez (KEK 1496).
A bűnbánat szentségének kiszolgáltatója a pap, bár néhány különösen súlyos bűn feloldozása a püspöknek van fenntartva (pl. abortusz, nyilvános hittagadás, az Oltáriszentség meggyalázása…). A szentgyónás általában a gyóntatószékben történik, és folyamata rendszerint ilyen: a bűnbánó belépve köszönti a papot, letérdel, majd őszintén megvallja bűneit, figyelmesen meghallgatja a gyóntató buzdítását, és válaszol az esetleges kérdésekre. Ezután a gyóntató kiszabja az elégtételt, majd a gyónó megbánja bűneit, a pap pedig feloldozza és elbocsátja őt. Ha a gyónó valamely súlyos bűnét szándékosan elhallgatja, akkor ha meg is kapja a feloldozást, a szentgyónás érvénytelen, sőt szentségtörő. Amennyiben a gyónó nem megfelelően diszponált (pl. nem áll szándékában szakítani súlyos bűnével), a gyóntató jogában áll a feloldozást megtagadni vagy elhalasztani. Minden pap, aki gyóntat, a legsúlyosabb büntetés terhe mellett köteles a bűnbánó által meggyónt bűnökre vonatkozóan abszolút hallgatást tartani – ez a gyónási titok, mely minden körülmények között sérthetetlen (KEK 1467, CIC 983. kán.).
Ez az egyéni gyónás a bűnbocsánat elnyerésének rendes formája. De szükség esetén, pl. halálveszélyben lehetséges a bűnök személyes megvallása nélkül is általános feloldozást adni, de ekkor is a feloldozás érvényességéhez a hívekben meg kell lenni a szándéknak, hogy súlyos bűneiket a lehető leghamarabb egyénileg meggyónják (KEK 1483).
A feloldozás megszabadít a bűnökért járó örök büntetéstől, az ideigtartó büntetések azonban legalábbis részben megmaradnak, mivel minden bűn szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után a tisztítótűzben. A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő az Egyház segítségével elnyerhet, amennyiben teljesíti a megadott feltételeket (KEK 1471).
A szentgyónás módja
A bűnbánat szentségéhez, vagyis a szentgyónáshoz kellő felkészülés után járulunk. Először is szükséges a gondos lelkiismeret-vizsgálat, mely előtt kérjük a Szentlélek segítségét és világosságát, hogy bűneinket felismerhessük. A lelkiismeret-vizsgálat végezhető a lent található vagy más lelkitükrök alapján.
Miután bűneinket számba vettük, azokat őszintén megbánjuk, és elhatározzuk, hogy többé nem akarjuk őket elkövetni.
Ezután következik a bűnök megvallása a gyónásban. A gyónás menete a következő:
Belépve a gyóntatószékbe köszöntünk (Dicsértessék a Jézus Krisztus!), letérdelünk, és keresztet vetünk:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Majd így folytatjuk:
Gyónom a mindenható Istennek és neked, lelkiatyám, hogy utoljára két hete / egy hónapja / egy éve / tíz éve / húsvétkor stb. gyóntam, és azóta a következő bűnöket követtem el:
Felsoroljuk a bűneinket, ahogyan azt a lelkiismeret-vizsgálatban összeszedtük.
Majd ezt mondjuk: Több bűnre már nem emlékszem.
Itt fel lehet tenni az esetleges kérdéseket, majd figyelmesen meghallgatjuk, mit mond a gyóntató, és megjegyezzük az elégtételt.
A gyóntató felszólítására megbánjuk a bűneinket:
Teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a Jóistent megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, és a bűnt elkerülöm.
vagy: Istenem, szeretlek téged, ezért teljes szívemből bánom, hogy bűneimmel megbántottalak. Kérlek, bocsáss meg nekem. Ígérem, hogy ezentúl a jóra törekszem, és a bűnt elkerülöm.
Amikor a gyóntatóatya feloldoz, keresztet vetünk magunkra, és a feloldozás végén ezt mondjuk: Ámen.
A végén köszöntéssel távozunk.
A gyóntató által adott elégtételt igyekszünk mihamarabb elvégezni.
I. Lelkitükör – a tízparancsolat alapján
1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
Fáradoztam-e azon, hogy hitemet megismerjem (hittantanulás, szentbeszéd, olvasmányok)? – Elkerültem-e mindent, ami kárt tehet hitemben? (könyvek, folyóiratok, rádió, televízió, mozi, internet) – Beszéltem-e helytelenül hitemről? – Babonás voltam? – Szégyelltem-e megvallani, hogy keresztény vagyok? – Nem voltam-e kicsinyhitű? Kétségbeesett? – Kételkedtem-e Isten irgalmában? – Vétkeztem-e Isten irgalmába vetett könnyelmű bizakodással? – Szerettem-e gyermekként Istent? – Szívből szerettem-e Jézust? – Elvégeztem-e napi imáimat? – Áhítatosan és buzgón imádkoztam-e? – Elvégeztem-e az előző gyónáskor feladott elégtételt?
2. Isten nevét hiába ne vedd!
Beszéltem-e tiszteletlenül Istenről vagy szent dolgokról? – Tréfát űztem-e velük kapcsolatban? – Tisztességtudóan viselkedtem-e a templomban? – Gyóntam-e érvénytelenül? Elhallgattam-e szándékosan valami súlyos bűnt? Milyent? – Áldoztam-e méltatlanul? – Káromkodtam, átkozódtam-e? – Ígértem-e valamit meggondolatlanul Istennek? – Megtartottam-e ígéretemet?
3. Az Úr napját szenteld meg!
Mulasztottam-e vasárnap vagy parancsolt ünnepen szentmisét? – Elkéstem-e a szentmiséről? – Áhítatosan vettem-e részt a szentmisén? – Egészséges pihenésre és elmélkedésre fordítottam-e a vasárnapokat és a parancsolt ünnepnapokat? – A szigorú böjtöt megtartottam-e?
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
Engedelmeskedtem-e szüleimnek azonnal, szívesen? – Segítettem-e nekik? Barátságos, hálás voltam-e? – Imádkoztam-e szüleimért? – Okoztam-e bánatot nekik? – Visszaéltem-e bizalmukkal? Hazudtam-e nekik? – Tiszteletlen voltam-e nevelőimmel, feljebbvalóimmal szemben? – Engedelmeskedtem-e nekik? – Testvéreimmel (gyermekeimmel) szemben nem voltam-e türelmetlen, akaratos, szeszélyes, igazságtalan, veszekedő? – Hogyan viselkedtem családom többi tagjával szemben?
5. Ne ölj!
Segítettem-e felebarátaimnak, akikkel a mindennapi életben találkoztam? – Otthon, iskolában, az utcán, munkahelyemen? Vagy önző voltam? – Mindig jó példát adtam? – Okoztam-e viszályt? – Használtam-e sértő szavakat? – Gúnyoltam-e a gyengébbeket, vagy hagytam-e, hogy őket gúnyolják, kínozzák? – Bosszúvágyó voltam? Nem akartam kibékülni? – Kívántam-e másnak rosszat? – Mást csábítottam-e bűnre? Milyenre? – Küzdöttem-e hibáim ellen? – Könnyelmű gondatlanságból ártottam-e egészségemnek? Mértéktelen evéssel, ivással, alkoholfogyasztással, dohányzással? – Kitettem-e könnyelműen veszélynek életemet, egészségemet? – Tettem-e kárt más életében vagy egészségében?
6. és 9. Ne paráználkodj! Felebarátod házastársát ne kívánd!
Foglalkoztam-e magamban készakarva tisztátalan gondolatokkal? – Beszéltem-e tisztátalanul? Hallgattam-e készakarva tisztátalan beszédet? – Meséltem vagy szándékosan meghallgattam-e szemérmetlen tréfákat? – Rajzoltam vagy írtam-e szemérmetlen dolgot? – Néztem-e tisztátalan szándékkal képeket, embereket? (pornográfia) – Tettem-e, hagytam-e magammal tenni tisztátalan cselekedetet? Egyedül? Másokkal? – Elkerültem-e a bűnre vezető alkalmakat? Elkerültem-e a rossz vagy veszélyes környezetet? – Tisztelettel gondoltam-e a szerelem és a házasság, az anyaság és az apaság titkára? – Vétettem-e a házasság szentsége ellen? – Használtam-e fogamzásgátlást?
7. Ne lopj!
Loptam-e? Pénzt (mennyit)? Más dolgokat? – Visszaadtam-e, amit elvettem? – Megtartottam-e a talált dolgot, bár tudtam, hogy kié? – Megrongáltam-e valamit, ami nem az enyém? – Megkárosítottam-e valakit? Az okozott kárt jóvátettem-e? – Tartozásomat megfizettem-e? – Pazarló voltam-e?
8. Ne hazudj és mások becsületében kárt ne tégy!
Hazudtam-e? (Miért?) – Jobb tudomásom ellenére rosszat mondtam-e felebarátomról? (rágalmazás) – Szükség nélkül elmondtam-e felebarátom valódi hibáit? (megszólás) – Hagytam-e, hogy másokat büntessenek helyettem? – Csaltam-e az iskolai munkában vagy a játékban? – Többnek, jobbnak akartam-e látszani, mint amilyen vagyok? – Képmutató voltam-e? – Megőriztem-e a rám bízott titkokat, és nem fürkésztem-e mások titkait? – Adott szavamat megtartottam-e?
10. Mások tulajdonát ne kívánd!
Követtem-e el bűnt becsvágyból? Szeretetlenségből? Kapzsiságból? Türelmetlenségből? Elbizakodottságból? Kárörömből? Irigységből? Rosszindulatból? – Hiú, kevély voltam? – Nem beszéltem-e kelleténél többet magamról, saját dolgaimról, elért eredményeimről? – Nem fordult-e elő, hogy mindent, ami jól sikerült, kizárólag a magam érdemeinek tulajdonítottam? – A legkisebb sikertelenség nem szegi-e mindjárt kedvemet? – Fösvény voltam? – Vonakodtam-e, ha valamit kölcsönkértek tőlem? – Adtam-e eleget vagy talán nem adtam semmit, amikor jó célra gyűjtöttek csupán azért, mert sajnáltam a pénzt?
Irigy voltam? – Nem voltam-e féltékeny, ha másokat dicsértek? – Nem voltam-e irigy, ha másoknak valami jól sikerült, ha szerencséjük volt? Nem örültem-e inkább annak, ha sikertelenség, kellemetlenség érte őket? – Haragos voltam? – Indulatos voltam? – Nem voltam-e erőszakos? Veszekedő? Nem tettem-e ezekkel magamat kiállhatatlanná környezetem számára? – Mértéktelen voltam? – Ettem-e túl sokat? Falánk voltam? Ivásban mértéktartó voltam-e? – Válogatós voltam-e? – Mértéket tartottam-e szórakozásaimban? – Nem hajhásztam-e valamilyen élvezetet különösebben? – Lusta voltam? – Felkeltem-e pontosan az előre eltervezett időben? Vagy sokáig henyéltem az ágyban, elhalasztva teendőimet?
II. Lelkitükör – rendszeres gyónók számára
1. Isten terve rólam
Istennek szép terve van rólam. Az a terve, hogy Jézus kibontakozhassék bennem.
Nekem e célért csak egyet kell tennem: mindenben teljesítenem az ő akaratát.
– Él-e bennem a vágy, hogy Isten terve teljesüljön bennem?
– Hogy megtaláljam azt a hivatást, amire Isten szánt?
– Imádkozom-e ezért?
– Ne aggódjatok – mondja Jézus. Tudom-e rábízni magam Isten gondviselő szeretetére?
– Törekszem-e arra, hogy jobban megismerjem hitemet, s ezáltal Isten reám vonatkozó tervét?
– Szánok-e elegendő időt az Istennel való kapcsolat elmélyítésére? (Ima, Szentírás, lelki olvasmányok, elmélkedések stb.)
– Figyelek-e lelkivezetőm irányítására?
– Lelkiismeretem által a Szentlélek vezet, hogy Isten terve megvalósulhasson bennem. – Azonnal követem-e lelkiismeretem indításait? (Pl. hogy ne válaszoljak egy sértésre; ne nézzek meg valamit; első szóra engedelmeskedjek; reggel azonnal ugorjak ki az ágyból stb.)
– Kötelességeimet (hittan, tanulás, munka) becsülettel, örömmel végzem-e?
– Rendszeres vagyok-e az étkezésben – vagy gyakran torkoskodom?
– Cselekedeteim előtt néha megállok-e, hogy meggondoljam: most, itt hogyan tudom teljesíteni Isten akaratát?
2. Jézus a testvérben
Isten első akarata, hogy szeressük őt és embertársunkat. (Amit egynek teszünk, neki tesszük.)
– Észrevettem-e Jézus jóságát embertársaimban? – Örömet szereztem-e nekik azzal, hogy megdicsértem a bennük levő jót? (Vagy sokszor megbíráltam őket?)
– Legalább olyankor, ha nehezemre esett mások szolgálata, gondoltam-e arra, hogy embertársaimban Jézust szolgálom?
– Azzal az elhatározással szoktam-e embertársaim közé menni (iskolába, munkába, haza), hogy örömet akarok szerezni nekik? Vagy inkább azzal az elvárással, hogy ők szerezzenek nekem örömet?
– Tudtam-e mások kedvéért lemondani akaratomról, elképzelésemről? Vagy mindenáron ragaszkodom ahhoz?
3. Jézus a szenvedésben
Jézus a kereszten, majd elhagyottságában magára vette szenvedésünket. Azóta minden fájdalomban felismerhetjük őt. Ha vele egyesülünk, minden szenvedés a feltámadásba vezet.
– Testi és lelki fájdalmaimban felismertem és köszöntöttem-e a szenvedő Jézust? Vele egyesülten örömmel ajánlottam-e fel szenvedésemet másokért?
– Hibáim, gyengeségeim érzetében felismertem-e az értünk gyengévé lett Jézust? Így sikerült-e újrakezdenem az ő erejében?
– Szenvedésemben, kedvetlenségemben gondoltam-e arra, hogy a sötétségből a szeretet vezet ki?
– Ha egy hibázó, bűnös embert láttam, gondoltam-e arra, hogy Jézus érte is meghalt? Tudtam-e Jézus szemével nézni rá?
– Bármilyen fájdalommal, sötétséggel találkoztam, köszöntöttem-e ott is Jézust?
4. Szentháromságos küldetésem
Isten ajándékait, a szentségek kegyelmeit azért kapjuk, hogy használjunk vele másoknak; hogy ők is eljussanak Istenhez.
– Gondolok-e arra, hogy felelős vagyok embertársaimért? Hogy úgy kell szeretnem őket, hogy Jézus megszülethessék és növekedhessék bennünk?
– Törekszem-e arra, hogy Jézus élhessen bennem? – Hiszen csak ő tud bennem megtéríteni másokat!
– Törekszem-e arra, hogy keresztény testvéreim és köztem növekedjék a szeretet? – Hiszen Jézus azt akarja, hogy erről ismerje meg Istent a világ!
– Ha feszültség volt hittestvéreim és köztem, elkövettem-e mindent, hogy ez megszűnjék?
– Végzek-e valami konkrét szolgálatot keresztény közösségem érdekében? Vajon mit tehetnék még?
Bűnbánati ima
Istenem, teljes szívemből bánom bűneimet,
mert azáltal, hogy vétkeztem, kiérdemeltem büntetésedet,
de sokkal inkább azért, mert megbántottalak téged,
aki végtelenül jó vagy, és méltó arra,
hogy mindenkinél és mindennél jobban szeressünk.
Így elhatározom, hogy szent segítségeddel soha többé nem bántalak meg téged,
és a bűnre vezető alkalmakat kerülöm.
Irgalmazz, ó, Uram, és bocsáss meg nekem!
A betegek kenete
A betegek kenete a betegség vagy öregség által megpróbáltatást szenvedő hívek megerősítésére rendeltetett. A szentség ereje egyesíti a beteget a szenvedő Krisztussal, vigaszt és erőt ad neki a szenvedés elviseléséhez, és meggyógyíthatja, ha az lelkének üdvösségére válik. Ha a beteg már nem képes bűneit meggyónni, a betegek kenetének szentsége megadja neki a bűnbocsánatot, és felkészíti őt az örök életbe való távozásra.
A betegek kenete indokolt esetben kérhető önmagunk vagy súlyosan beteg hozzátartozónk számára a plébánián személyesen, ill. telefonon. Sürgős esetben a nap bármelyik órájában a 031/562 2361-es telefonszámon. Évente a húsvéti időben egy előre meghirdetett szentmise keretében is kiszolgáltatjuk a betegek kenetét, melyet betegség vagy előrehaladott kor okán lehet kérni.
Bővebb információ a szentségről
Az emberi élet egyik legnehezebb próbája a betegség, amikor az ember megtapasztalja tehetetlenségét, korlátait, életének végességét. A betegség kétségbeeséshez, megkeseredettséghez, lázadáshoz vezethet, de érettebbé is teheti a személyt, közelebb viheti őt Istenhez, a megtérés elindítója és eszköze lehet.
Az evangéliumokban láthatjuk Krisztus együttérzését a betegek iránt, olyannyira, hogy mintegy azonosul velük: „Beteg voltam, és meglátogattatok” (Mt 25,36). Az Úr Jézus számos alkalommal meggyógyította a hozzá forduló betegeket, és már nyilvános működése idején elküldte tanítványait, hogy többek között gyógyítsák meg a betegeket (Mt 10,8; Lk 10,9), s a tanítványok eleget téve ennek a parancsnak: „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). Az Egyház már a kezdeti időktől alkalmazott egy szertartást a betegek számára: „Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer” (Jak 5, 14–15).
Az Egyház tehát külön szentséget rendel a betegségben szenvedő hívők megerősítésére és enyhülésére. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) meghatározza, hogy a betegek kenetét azoknak szolgáltatják ki, akiknek egészségét súlyos betegség támadta meg. A szentség kiszolgáltatásának módja, hogy a beteget megkenik a homlokán és a kezein az előírt módon megáldott olajjal, és közben a következő szavakat mondják: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” (1513).
A betegek kenetének kiszolgáltatója a pap, és a megkenéshez a püspök által megáldott olívaolajat használja, de szükség esetén felhasználható a szentség kiszolgáltatásakor megáldott bármilyen növényi olaj is. A betegek kenetét mindazok kérhetik és felvehetik, akiknek élete súlyos betegség vagy öregség miatt veszélybe kerül. Ha ugyanazon betegségben rosszabbodik az állapot, a betegek kenetét meg lehet ismételni, ha pedig a beteg meggyógyul, és később ismét súlyosan megbetegszik, újra felveheti a szentséget. Ajánlatos felvenni komolyabb műtétek előtt is (KEK 1514–1515). Öregség miatt a betegek szentségét nálunk egy évben egyszer lehet felvenni. A szentség kiszolgáltatható eszméletlen állapotban lévő betegnek is, ha feltételezhető, hogy ezt kérné, az Egyházi Törvénykönyv (CIC) azonban kimondja, hogy ne szolgáltassák ki olyan embernek, aki nyilvánvaló súlyos bűnben makacsul kitart (1007. kán.).
Amennyiben a beteg állapota megengedi, a betegek kenetének kiszolgáltatását megelőzi a szentgyónás és követi a szentáldozás; ha a beteg már képtelen meggyónni, maga a szent kenet biztosítja számára a bűnbocsánatot. A betegek kenetének további hatásai a beteg egyesülése Krisztus szenvedésével önmaga és az egész Egyház javára; vigasztalás, béke és erő a betegség vagy öregség keresztény módon történő elviselésére; az egészség helyreállása, ha ez a lélek üdvösségének javára válik; és felkészülés az örök életre való átmenetelre (KEK 1532).
A haldoklóknak az Egyház a betegek kenete mellett felajánlja az Eucharisztiát, mint szent útravalót (viaticum), mely a hívőt átvezeti a földi életből az Atyához, az örök életbe (KEK 1524).
Ima betegségben
Istenem, nem úgy akarok szenvedni, mint az olyan ember, akinek kevés vagy éppen semmi hite sincsen. Keresztény módon akarok szenvedni. Kérlek, Uram, add ehhez kegyelmedet. Kelts bennem hitet irántad és Jézus iránt, akit küldöttél, és mutasd meg, hogy a vigasztalás Istene vagy mindazoknak, akik hozzád fordulnak. Keltsd fel bennem a gyermeki bizalmat, hogy belássam: te vagy reményemnek gyámolítója és nincs más Isten kívüled.
Erősítsd meg lelkemet, hogy szilárdan ragaszkodjam Krisztus ígéreteihez: ezek alapján megértsem, hogy te tiszta jóság, tiszta szeretet vagy, és azoknak, akik téged szeretnek, minden csak javukra szolgál.
Édes Jézusom, te is a szenvedések útján mentél be országodba. Azt akarod, hogy én is ezen az úton járjak. Engedelmeskedem akaratodnak: örömmel követlek téged. Nehéz és terhes ugyan az út, de dicsőségesen végződik, mert a rövid szenvedésnek örök jutalom a díja. Te ígérted ezt, aki hűséges vagy ígéreteidben, kinek minden szava igazság. Ámen.
(Ligouri Szent Alfonz)
Az egyházi rend
Az egyházi rend a papszentelés szentsége, mely által Isten az általa kiválasztott férfiakat isteni hatalmában részesíti hívő népének szolgálatára. A felszentelt szolgák Isten népe szolgálatát a tanítás, az istentisztelet és a lelkipásztori irányítás által végzik, s bennük maga Krisztus, az Egyház Feje van jelen a hívők közösségében. A pap a szentelésben hatalmat kap ahhoz, hogy magának Krisztusnak a személyében és erejével cselekedjék, különösen a szentségek kiszolgáltatásánál.
Az egyházi rend szentségében csak felnőtt, megkeresztelt, nőtlen, megbérmált férfi részesülhet, aki alkalmas rá, és részesült az előírt képzésben. Aki elhívást érez a papságra, ezt személyesen beszélje meg a helyi plébánossal.
Bővebb információ a szentségről
Mindazok, akik a keresztségben Krisztus testének – az Egyháznak tagjai lettek, részesültek Krisztus általános papságában. Ő azonban egyeseket különleges módon is meghív szolgálatára, hogy a közösség megszentelődését szolgálják – ez a szolgálati vagy hierarchikus papság.
Az Úr Jézus nyilvános működése során apostolokat választott ki (Lk 6, 13–16), akiket hatalommal ruházott fel (Lk 9,1), megbízott evangéliumának hirdetésével (Mt 28, 19–20), népének megszentelésével és kormányzásával (Mt 18,18), és a szentségek kiszolgáltatásával (Jn 20, 22–23; 1Kor 11, 23–25). Az apostolok aztán a Krisztustól kapott szent hatalmat kézrátétellel adták tovább (ApCsel 6,6; 1Tim 4,14), s a keletkezett közösségek élére elöljárókat rendeltek. Akiket az apostolok kézrátétellel felszenteltek, azok később ezen a módon utódokat szenteltek fel, s így a Krisztustól kapott küldetés teljesítése és a tőle származó hatalom továbbadása az idők végezetéig folytatódik az Egyházban.
Jézus Krisztus az egyetlen és igaz főpap, ő minden papi szolgálat forrása. A Katolikus Egyház Katekizmusának (KEK) megfogalmazása szerint a felszentelt szolga egyházi szolgálatában maga Krisztus működik. Tehát a pap az egyházi rend szentségének erejéből Krisztusnak, a Főnek személyében cselekszik, s a hívők közösségében így válik láthatóvá Krisztusnak, az Egyház Fejének jelenléte (1548–1549). A szolgálati papság másik oldalon az egész Egyház nevében is cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát, de legfőképpen akkor, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot (KEK 1552).
Az egyházi rend szentségének három fokozata van: a püspökök, az áldozópapok és a diakónusok. Feladatuk Isten népének tanítása, megszentelése és kormányzása, miközben a püspökök és a papok azok, akik részesednek Krisztus papságában: Krisztus személyében cselekedve gyakorolják a tőle kapott szent hatalmat, a diakónusok pedig segítik őket ebben (KEK 1554).
A püspökök az apostolok utódai. Feladatuk a hit hiteles hirdetése, az eucharisztia bemutatása, és egyházuk igaz pásztorként való kormányzása. A püspökök között az első a pápa, Róma püspöke, aki Szent Péter utódaként Krisztus helyettese és az egész Egyház pásztora, és isteni rendelkezés alapján legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes hatalma van az Egyház fölött (KEK 882, 937–939).
A papok a püspök munkatársai, hatalmukat a püspökkel közösségben és a tőle való függésben gyakorolják, feladatuk az evangélium hirdetése, a hívek lelkipásztori gondozása és a szentmise bemutatása (KEK 1564, 1567).
A diakónusokat a szolgálatra szentelik, hogy a püspöknek és a papoknak szolgáljanak az isteni misztériumoknál, elsősorban az eucharisztia ünneplése során, áldoztassanak, eskessenek, hirdessék az evangéliumot és prédikáljanak, temessenek, és végezzék a szeretet különféle szolgálatait (KEK 1570).
Az Egyházi Törvénykönyv (CIC) előírja, hogy az egyházi rendeket csak megkeresztelt férfi veheti fel érvényesen, és csak olyannak szabad kiszolgáltatni, aki szabad akaratából kéri, elérte az egyes rendek felvételéhez előírt kort, megbérmált, minden tekintetben alkalmas, és részesült az előírt képzésben. A papságra és az állandó diakonátusra készülő nőtlen embert csak azután lehet felszentelni, miután Isten és az Egyház színe előtt nyilvánosan vállalta a nőtlenség (cölibátus) kötelezettségét, vagy szerzetes intézményben örök fogadalmat tett. Állandó diakónussá (akit később már nem fognak pappá szentelni) nős férfit is lehet szentelni (1024–1037. kán.). Bár a papi hivatás útja nyitva áll mindazok előtt, akik a feltételeket teljesítik, mégsem formálhat senki jogot arra, hogy felvegye az egyházi rend szentségét. Ehhez a meghívást mindig Istentől kell kapni, s aki ezt a hívást érzi és követni akarja, annak kívánságát alázatosan alá kell vetnie az Egyház tekintélyének, melynek joga és felelőssége valakit az egyházi rend felvételére bocsátani (KEK 1578).
Az egyházi rend szentségének kiszolgáltatása abban áll, hogy a püspök ráteszi kezét a szentelendő fejére, és a megfelelő szentelő imádsággal kéri Istentől a Szentlélek kiárasztását és a különös kegyelmi ajándékokat ahhoz a szolgálathoz, amelyre a jelöltet szenteli (KEK 1573).
Ez a szentség eltörölhetetlen lelki jegyet ad, s ezért akit egyszer pappá szenteltek, az mindörökre pap marad, még akkor is, ha hivatalosan elbocsátják őt a papságból, és eltiltják a papi hatalom gyakorlásától. A felszentelés által a Szentlélek sajátos kegyelme Krisztushoz teszi hasonlóvá a szentelendőt, hogy Krisztus eszköze legyen az ő Egyháza javára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felszentelt szolga védve lenne minden tévedés és bűn ellen. Míg a szentségek kiszolgáltatásánál ott a biztosíték, hogy a kiszolgáltató bűnössége nem teszi érvénytelenné a szentséget, és nem tudja akadályozni a kegyelem gyümölcsét, addig a pap sok más cselekedetére az emberi gyöngeség rányomhatja pecsétjét (KEK 1581–1583, 1550). Ezért a híveknek szüntelenül imádkozniuk kell a felszentelt szolgákért, hogy azok szentül és hűségesen éljék meg hivatásukat.
Ima papi hivatásokért
Istenem, adj nekünk papokat,
hogy megszakítás nélkül bemutassák a szent áldozatot,
hogy a kisgyermekeket elvezessék hozzád,
hogy a keresztény népet a hitben megvilágosítsák,
hogy az evangéliumot hirdessék azoknak, akik nem ismerik,
hogy a bűnbánó bűnösöknek bocsánatodat ajándékozzák,
hogy a haldoklókat támogassák és a szenvedőket vigasztalják,
hogy minden embert emlékeztessenek arra, hogy egymásnak testvérei,
hogy otthonunkat, hegyeinket és mezőinket megáldják,
és hogy általuk terjedjen a te országod.
Istenem, adj nekünk papokat!
Istenem, adj nekünk szent papokat! Ámen.
Ima a lelkiatyáért
Jézusom, ki mint lelkünk jó pásztora az Oltáriszentségben köztünk lakozol, áraszd oltárodról kegyelmed bő sugarát a mi lelkiatyánkra. Add meg neki a kegyelmeket, melyekre szüksége van, hogy gonddal virrasszon pártfogoltjai felett, kiket a Szentlélek kegyelme bízott reá. Áldd meg őt, midőn szívét imában hozzád emeli, midőn szent igéidet hirdeti, s midőn papi hivatásában a halhatatlan lelkek javán fárad. Add, hogy a te szent Szíved szerinti lelkipásztor legyen, aki egyedül csak neked és szent hivatásának él. Adj szavainak súlyt és erőt, hogy mindenkit megnyerjen neked és hozzád vezessen, s majd ha te eljössz ítélni pásztort és nyájat, akkor mi és minél többen az ő öröme és dicsősége lehessünk, s vele együtt az örök élet hervadhatatlan koronáját elérhessük. Ámen.
A házasság szentsége
A házasság a férfi és a nő életszövetségének szentsége. Maga Isten a házasság szerzője, aki a férfit és a nőt egymásnak teremtette, így a házasságra szóló meghívás a férfi és a nő természetéből adódik. A házasság szentségét Isten a házastársak javára és gyermekek nemzésére és nevelésére rendelte. Ez a szentség kegyelmet közvetít a házastársak számára, hogy az egymás iránti szeretetben mindhalálig hűségesen kitartsanak, s hogy egymást az életszentségre segítsék a házaséletben és gyermekeik nevelésében.
A házasságkötés szándékát kérjük jelezni legalább 3 hónappal a tervezett esküvő előtt a plébániahivatalban, a fogadóórák alatt. Az esküvő állam előtti érvényességéhez a helyi anyakönyvi hivatalban is kérvényezni kell a házasságkötést, s az ott kitöltött jegyzőkönyvet be kell hozni a plébániára. A házasságkötés előtt a jegyeseknek részt kell venniük az előírt jegyesoktatáson, mely 3 találkozóból áll. Itt lehet jelentkezni.
Bővebb információ a szentségről
A házasság egy férfi és egy nő között megkötött életre szóló szövetség, mely a házasfelek javára és gyermekek nemzésére irányul. Maga Isten a házasság szerzője, aki az embert már kezdetben férfinak és nőnek teremtette, egymásnak teremtette őket, „ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). A házasságra szóló meghívás adva van a férfi és a nő természetében, hiszen Isten szeretetből és a szeretetre teremtette őket, miközben a férfi és a nő közti kölcsönös szeretet annak az abszolút és fogyatkozhatatlan szeretetnek a képe, amellyel Isten az embert szereti. Ez a szeretet, melyet Isten megáldott, arra van rendelve, hogy termékeny legyen: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,28).
A világot uraló bűn a férfi és a nő kapcsolatára is rányomja bélyegét, ám Isten nem vonja meg tőlük kegyelme segítségét. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) úgy ír a házasságról, mint ami segít legyőzni az ember önmagába zárkózását, az önzést, a gyönyör hajszolását, és segíti, hogy megnyíljon a másik felé, a kölcsönös segítségre, önmaga odaajándékozására (1609). Az Úr Jézus a házasságot szentség rangjára emelte, és visszaállította annak eredeti méltóságát, amikor a férfi és a nő házassági kapcsolatáról ezt mondta: „Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6).
Az Egyházi Törvénykönyv (CIC) tehát Krisztus szavaira utalva a házasság lényegi tulajdonságainak az egységet és a felbonthatatlanságot nevezi meg (1056. kán.).
Érvényes házasságot egy férfi és egy nő köthet egymással, akik szabad állapotúak, elérték a megfelelő kort (nálunk ez az állam törvényei értelmében tizennyolc év), egymásnak nem közeli rokonai, megkereszteltek, lehetőleg megbérmáltak. Érvénytelen a kikényszerített házasság, az egyházi rend tagjával vagy tisztasági fogadalmat tett szerzetessel megkísérelt házasság, vagy olyannal, akinek előző házassági köteléke fennáll (tehát másvalaki házastársával), érvénytelen továbbá a házastársi közösülésre képtelen férfival vagy nővel kötött házasság (de a meddőség nem tartozik ide). Nem köthet házasságot az, aki értelmét nem tudja használni, vagy aki pszichikai okok miatt nem tudja vállalni a házassággal járó kötelezettségeket. Érvénytelenül köt házasságot az, aki a házasságkötés előtt eltitkolta olyan súlyos természetű tulajdonságát, melyről ha a másik félnek tudomása lett volna, nem egyezett volna bele a házasságba, és ugyancsak érvénytelen a házasság, amelynek megkötésénél valamelyik fél akaratilag elutasította magát a házasságot vagy a házasság valamely lényeges elemét (egység, felbonthatatlanság, gyermekáldás) (CIC 1065., 1083–1101., 1103. kán.).
A házasság szentségét maguk a jegyesek szolgáltatják ki egymásnak, mint Krisztus kegyelmének közvetítői, amikor az Egyház színe előtt kinyilvánítják házasságkötési szándékukat, ám a házasság érvényességéhez szükséges két tanú jelenléte és a pap vagy a diakónus közreműködése is, aki az Egyház nevében elfogadja a jegyesek beleegyezésének kinyilvánítását, és közvetíti Isten áldását (KEK 1623, CIC 1108. kán.). A házasságot tehát a felek törvényesen kinyilvánított házassági beleegyezése hozza létre, amelyben a férfi és a nő visszavonhatatlan szövetségben, házasság létesítése céljából kölcsönösen átadják magukat és elfogadják egymást. Ezt a szabad beleegyezést semmilyen emberi hatalom sem pótolhatja (CIC 1057. kán.). Két megkeresztelt fél között kötött házasság mindig szentségi is egyben (CIC 1055. kán. 2.§).
Vegyes házasság megkötéséhez (egy katolikus és egy nem katolikus keresztény között) az egyházi hatóság engedélye szükséges, a katolikus félnek pedig őszintén meg kell ígérnie, hogy erejéhez képest mindent megtesz azért, hogy minden gyermeke a katolikus egyházban keresztelkedjen és nevelődjék; ezt az ígéretet a másik féllel idejében tudatni kell. Valláskülönbség esetében (katolikus és nem keresztény közötti házasság) kifejezett felmentés szükséges (KEK 1635, CIC 1125. kán.).
Az érvényesen megkötött házasság a házastársak között természeténél fogva halálig tartó és kizárólagos köteléket hoz létre, ezenfelül a keresztény házasságban a felek az állapotukkal járó feladatokhoz és méltósághoz külön szentségben kapnak erőt, és mintegy megszentelődnek. Mindkét házasfélnek egyenlő kötelezettségei és jogai vannak mindahhoz, ami a házastársi életközösséggel együtt jár (CIC 1134–1135. kán.). Mivel a házastársak közti köteléket maga Isten hozza létre, ezért az érvényesen megkötött és elhált házasság soha nem bontható fel, a házastársakat csak a halál választhatja el egymástól. A házasság akkor tekinthető elháltnak, ha a házasfelek között gyermek nemzésére alkalmas házastársi (szexuális) aktus valósult meg, amelyben a házastársak egy testté lesznek (CIC 1061. kán. 1.§).
Az egység és a felbonthatatlanság lényegileg tartozik hozzá a házassághoz, ennek fényében a házastársak arra hivatottak, hogy állandóan növekedjenek közösségükben a házassági ígéret iránti mindennapos hűség, valamint a teljes és kölcsönös önátadás által. Ez az emberi közösség megerősödik, megtisztul és tökéletesedik a Jézus Krisztussal való közösségben, amit a házasság szentsége ajándékoz. Ez a bensőséges egység, valamint a gyermekek java megköveteli a házastársak egymás iránti teljes hűségét (KEK 1644, 1646).
A házassághoz természeténél fogva hozzátartozik a termékenységre nyitott lelkület is, hiszen a házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg a gyermek nemzésére és nevelésére irányul, és ebben teljesedik be (KEK 1652). A szülők kötelesek gyermekeiket Krisztus és az Egyház törvényei szerint nevelni, ahogy erre a házasságkötés szertartásában ígéretet tettek.
Az érvényesen megkötött házasság csak akkor bontható fel, ha még nem volt elhálva, de akkor is csak a római pápa bonthatja fel (CIC 1142. kán.). Egyébként a házasság minden körülmény között felbonthatatlan, mert ember nem választhatja szét, amit Isten egybekötött. Van azonban olyan eset, amikor a házasság már a megkötésétől érvénytelen, s így a kötelék soha létre sem jött. A házasság érvénytelenségét egyedül az Egyház legfelsőbb hatóságának van joga kimondania (CIC 1075. kán. 1.§), s a felek csak ez után a határozat után számítanak szabad állapotúnak (CIC 1085. kán. 2.§). Az érvénytelen házasságot utóbb érvényesíteni lehet az egyházi törvények előírásai szerint (CIC 1156–1165. kán.).
Előadódhatnak azonban olyan helyzetek, amikor a házassági együttélés nagyon különböző okok miatt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen esetekben az Egyház megengedi a házastársak fizikai különválását (ágytól, asztaltól való elválás), azt, hogy többé ne éljenek együtt. A külön élő házastársak házassága azonban Isten előtt továbbra is érvényes marad, s a felek nem szabadok új házasság megkötésére. Ha valaki mégis elválik, majd új házasságot köt a polgári törvények szerint, az Egyház ezt az új együttélést nem ismerheti el érvényesnek, ha az első házasság érvényes volt, s a törvényes házastárs még él. A polgárilag újraházasodott elváltak gyakorlatilag állandó házasságtörésben élnek, s ezért míg ez a helyzet fennáll, nem járulhatnak szentségekhez (KEK 1649–1650).
Az Egyház kezdete óta mindig is voltak férfiak és nők, akik lemondtak a házasság nagy javáról azért, hogy tökéletesebben követhessék Krisztust. Maga az Úr Jézus hív meg egyeseket arra, hogy abban az életformában kövessék őt, melyet ő maga is élt. Mindkettő, a házasság szentsége és a mennyek országáért vállalt szüzesség is magától az Úrtól származik, s ő elegendő kegyelemmel ajándékozza meg az embert ahhoz, hogy Isten akaratának megfelelően élhesse meg azt az életállapotot, amelyre meghívást kapott (KEK 1618–1620).
Jegyesek imája
Urunk, Mennyei Atyánk! Tudjuk, hogy a házasságban nagy feladat vár ránk, s kezünkbe van letéve a jövő nemzedék áldása vagy romlása.
Ezért kérünk téged, terjeszd ki ránk kegyelmedet, hogy a házasságra a lehető legjobban fölkészüljünk.
Világosíts meg és erősíts meg bennünket, hogy már most gyakoroljuk azokat az erényeket, amelyek egy neked tetsző házasságban elengedhetetlenek: az istenfélelmet, az áldozatkészséget, az őszinteséget és a tisztalelkűséget.
Add, hogy együtt növekedjünk szeretetedben: hogy szeressük mindazt, amelyben megcsillan valami a te fenséges arcodból.
Engedd, hogy tiszta szerelemmel szeressük egymást, hogy tisztán járuljunk szent oltárod elé, és ezzel méltók legyünk áldásodra, Krisztus Urunk által. Ámen.
Házastársak imája
Urunk, segíts nekünk,
hogy mindig emlékezzünk arra a napra,
amikor megismerkedtünk, és megszerettük egymást!
Segíts mindig meglátni a jót a társamban,
és segíts, hogy közösen tudjuk megoldani gondjainkat.
Segíts kimondani egymás iránti érzéseinket,
és segíts, hogy tudjunk bocsánatot kérni egymástól.
Urunk, kezedbe adjuk házasságunkat! Ámen.
